Rohamléptekben telnek a napok, hetek, szinte észre sem veszem, ahogyan egyik a másikba fonódik. Az elmúlt időszakban Tundra, vagy itthoni használatú nevén Bubu - és ezentúl így fogom emlegetni -, felépült a műtétből és igen sok - számára - újdonságot fedezett fel a világ naposabb oldalából.
Első napokban a fekhelyét sem hagyta el, ami részben talán köszönhető a műtét utáni fájdalmaknak, láznak, másrészt viszont az előéletének. Amikor azt írom, hogy a fekhelyét nem hagyta el, ezt abszolút szó szerint kell értsétek, ugyanis még a dolgát is ott végezte el. :(
Két nap múlva már kimerészkedett az ajtón kívülre, de a négy lépcsőfok, ami a kertbe vezet, egyelőre leküzdhetetlen akadálynak tűnt. A harmadik, nálunk töltött éjszakáján, utánunk baktatott a hálószobába, látván, hogy Pocok is minden további nélkül ezt teszi. Így beköltöztettük a kuckóját a franciaágy mellé, karnyújtásnyira tőlem, hogy bármikor meg tudjam simogatni, nyugtatni, ha szükséges. Ahogyan javult a közérzete és gyógyulgatott a pocakján a műtéti seb, egyre többet mozgolódott, szívesen időzött az udvaron, amikor épp nem esett az eső. Szűk egy hét leforgása alatt eltanulta Pocoktól a szobatisztaságot, azóta is okosan kéredzkedik, ha kimenne.
Észre vettem, hogy folyamatosan figyeli Pocok viselkedését, illetve minket, hogy milyen tettéért, mivel jutalmazzuk a kisasszonyt és próbálja ellesni az általa követendőnek vélt mintákat. Ez a másolás a mai napig zajlik folyamatosan, nem tudni, véget ér-e valaha is. Pocoknak soha nem kellett megtapasztalnia a kihasználtság, szeretetlenség, kizsigereltség érzését, soha nem kellett éheznie, soha nem kellett versenyeznie senkivel és semmivel a kegyeinkért, hiszen itthon ő a mi királylányunk. Békakirálylány. =) Igazán, lelke mélyéig felszabadult, vidám, vagány, játékos, ugri-bugri kölyök ebállat, habár számunkra sokkal emberibb, mint az emberek egy része. Néha eszembe jut, hogy másként is alakulhatott volna az ő sorsa, s akkor aligha lenne ilyen felhőtlen, boldog élete, de igyekszem olyankor elhessegetni ezt a gondolatot, mint egészségtelent.
Visszatérve Bubura, nos ő nagyon is megjárhatta a hadak útját, ugyanis szabad szemmel jól láthatóan fogalma sem volt olyasmikről, mint simogatás, játék, akár egyedül, akár emberrel, vagy kutyákkal, sőt még a labda is idegennek tűnt számára. A jutalomfalatokat hírből sem ismerte, de szerencsére a táppal nem kellett megbarátkoztatni. Noha kétlem, hogy valaha is olyan minőségű ételt kapott volna, mint nálunk - félreértés ne essék, nem a mi érdemünket szeretném itt hangsúlyozni. Alapvetően szívbe markoló volt Bubu egész lénye, s mindaz, amit sejtettünk az előéletéről.
Napról napra vált egyre nyitottabbá, látványosan fejlődött, így mára megismerte a labdát és - egyelőre még csak egyedül - időnként jókat játszik vele, a lakás egyharmadában magabiztosan közlekedik, ám a többi helyiségbe, például a nappaliba, be sem teszi a lábát, annak ellenére, hogy abszolút szabad lenne neki. Önbizalmának visszatérte abban is lemérhető, ahogyan őrzi a házat, éberen, de nem ijedősen. Amikor szükségét érzi, eltotyog a kapuig és hallatja a hangját. Nem fúria-mód, hanem olyan megejtő-édesen, bulldogosan. A lépcsőket változatlanul nem szereti, ami testfelépítését tekintve teljesen érthető, de azért azt a négyet a kert és a lakás között, mindahányszor becsülettel leküzdi. Na jó, időnként eltaknyol sajnos, olyankor én megrémülök és percekig babusgatom, meg persze korholom is, miért nem figyel oda jobban, ne szeleskedjen, mert mi lesz velem, ha valami baja esik netán. Bubukám pedig eközben az ölembe hajtja a fejecskéjét és néz a nagy, barna szemeivel, úgy néz, ahogyan még senkitől sem láttam. Egyszerre benne van a szemeiben a múlt fájdalma és a jelen boldogsága, a hála és szeretet, és valami megfoghatatlan, angyalszerű, mégis huncut, pajkos fény.
Magabiztossága, nyugalma és látszólagos önfeledtsége azonban máris elillan, mihelyst el kell hagynia a biztonságot nyújtó otthont. Időnként ellátogatunk a Noéra, magunkkal visszük őhölgységét kiállításra, valahányszor Pocokkal együtt, természetesen, de Bubu a kapun kívülre egyáltalán nem szeret kerülni. Ha idegen környezetbe kényszerítjük, jól láthatóan kiütköznek rajta egy enyhébb sokk tünetei, de még az ismerősnek számító Noé területén sem érzi túl jól magát. Nyilván attól tart, hogy visszavisszük és szertefoszlik ez az újfajta élet, amit még megszokni sem volt ideje, de éppen elkezdett élvezni, hogy számára eddig ismeretlen, de annál kellemesebb dolgok történnek vele.
Így aztán igyekszünk minél ritkábban elcipelni itthonról, ám időnként csak elkirándulunk valamerre, hátha lassan oldódik a szorongása, félelme.
Az elmúlt hetekben Bubuka végzetesen beszerette magát a szívünk mélyére, Pocokkal is összebarátkozott, sőt, némi anyai rezdülések is megfigyelhetőek nála, miszerint Lady után ő is előszeretettel tisztogatja Pocok pofiját, hátsóját. =)
Legújabban már csintalanságokon töri a kis buksiját, amiről még sajnos nem készült fényképes bizonyíték, de rajta vagyok. Papucs-, és cipőtolvajlás mesterévé képzi magát, autodidakta módon, mondhatom, nagyon jól halad. Oly észrevétlenül cseni el a papucsomat, hogy már csak az tűnik fel, ahogyan méterekkel távolabb tipeg, szájában a szerzeménnyel. Olykor sikerül kilopnia a kertbe egy lábbelit és kicsit megcsócsálnia, amitől inkább nyálas lesz a cipedli, mintsem csipkézett, ám mi jobban szeretjük szárazon. =) Mindazonáltal olyan ártatlan képpel teszi mindezt, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá, sokkal inkább csak nevetünk, miközben megpróbáljuk lebeszélni az orozásról, egyelőre kevés sikerrel. :)
