Mostanság egyre többször szembesülök azzal a véleménnyel, hogy minek törődünk ennyit a kutyákkal, mikor azok csak állatok, holott rengeteg embertársunk szorul segítségre. Hogy mennyi a hajléktalan, a beteg, az árvízkárosult. Legtöbbször nyomdafestéket sem tűrő hozzászólásokban vágják a fejünkhöz nekünk, kutya-bolondoknak, hogy betegek, perverzek, morálisan csökevényesek, akármilyenek vagyunk. Az ilyen minősítésekre itt és most (sem) szeretnék reagálni, hiszem, hogy mindenki önmagát minősíti tetteivel és szavaival egyaránt.

Ám azonban a - sokszor ismerőseimtől, barátaimtól - sorra érkező támadásokra megpróbálok egy rövid, de minél átfogóbb választ adni.

Miért nem inkább embertársaimnak segítek annyit, mint a kutyáknak, pláne bulldogoknak? Nos, egyfelől alkalom adódtán embertársaim is számíthatnak rám, ezt a közvetlen környezetemből sokan alátámaszthatják. Az árvízkárosultaknak gyűjtögető adományvonalra is küldtünk sms-t, a Tesco-ban is adakoztunk és a Krisnásoknak (bocsánat, ha nem így hívják magukat, de így él a köztudatban) is rendszeresen adok pénzt, mert biztosan tudom, hogy ők valóban osztanak ételt például.

Mindazonáltal a legfőbb különbség ember és állat között, a szabad akarat. Az embernek szabad akarata van, szabadságában áll jól, vagy rosszul éreznie magát, jól, vagy rosszul élni, ez mindig, mindenkinek a saját tudatos, avagy tudattalan döntésén múlik. Noha többnyire ezért is kapok a fejemre, miszerint ugyan ne mondjam már, hogy XY szabad akaratából lett beteg, vagy nyomorék, vagy hajléktalan, mert ki akarna az lenni? Az a szomorú hírem van, hogy noha tudatosan senki nem akar beteg, nyomorék, vagy földönfutó lenni, mégis az a helyzet, hogy valahány élethelyzetet mi magunk választjuk. Ennek az a csodálatos előnye van, annak ellenére, hogy nincs kit hibáztatni a minket ért nehézségekért, még a kormányt sem, hogy egyes egyedül rajtunk múlik, hogy változtassunk az adott helyzetünkön. A mai nap a tegnapi gondolataink lenyomata és mai gondolataink eredményezik a holnapunkat. Mivel ez a blog nem erről szól alapvetően, az internet azonban bővelkedik írásokkal, filmekkel, könyvekkel, előadásokkal e témában, bátran ajánlom mindenkinek, hogy nézzen szét a vonzás törvénye keresőkifejezés találatai közt. (Angolul értőknek law of attraction.)

Legyen itt elég annyi, hogy mi, emberek, szabad akaratunkból kifolyólag, önmagunk kezében tartjuk a saját életünket, szabadon dönthetünk sorsunkról, miközben az állatok, mint a kutyák (macskák, lovak, rigók, bálnák, stb.) bizony tökéletesen kiszolgáltatottak az emberiségnek. Ki veszi el tőlük a természetes életterüket? Az ember. Ki tenyésztett ki többszáz különféle kutyafajtát? Az ember. Kiért áldozzák akár az életüket is gondolkodás nélkül az állatok? (Nem csak a kutyák, mert ugye hallottunk már olyan delfinekről, akiket élő torpedóként használtak fel háborús eseményekben a hátukra erősített robbanószerkezettel?) Igen, az állatok.

Emlékezzünk a Kis hercegből oly sokat idézett sorokra:

Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Felelősek vagyunk az állatainkért, növényeinkért, csak úgy, mint gyermekeinkért és önmagunkért. Most persze elkezdhetném boncolgatni, mi is az a felelősség, ám ez ismét egy hosszú és kimeríthetetlen téma lenne, aminek nem itt van a helye.

Másrészről sose felejtsük el, hogy mi mindannyian, akik segítünk a bajba jutott állatokon, embertársaink felelősségét vesszük át önként, embertársaink kegyetlensége, szívtelensége, nemtörődömsége okán vált szükségessé tevékenységünk.

Olyan bulldogok kötnek ki nálunk többnyire, akik egész életüket egy szaporítónál töltötték, évente kétszer szülve a kiskutyákat sorra, teljesen kizsigerelve, szeretetlenségben, bezárva, elhanyagolva. Ők nem ismerik a játékot, a simogatást, a falkát és 7-8-10 éves fejjel kell megtanulniuk mindazt, amit ideális esetben pár hetesen, hónaposan megtapasztalnak általában a kutyák. Már amelyik náluk szerencsésebb.

Az éppen nálunk nyaraló Avokádót például kikötötte valahová korábbi tulajdonosa, majd sorsára hagyta, miután kiöregedett a kiskutya gyártásból. Hol van itt a felelősség, kérdem én?

Kedves ismerőseim és barátaim, illetve ismeretlen ismerőseim, akik megkérdőjelezik épelméjűségünket, úgy gondoljátok, hogy rendjénvaló használati tárgyként nézni egy kutyára? Helyes az, ha kidobjuk az utcára, amikor már nem hoz több hasznot? Erre neveljük a gyermekeinket, a jövő nemzedékét? Ez a követendő példa, hogy aztán majd bedugjanak minket az elfekvőre, mikor már megöregedtünk és több a gond velünk, mint amennyi hasznot hozunk? Remélem, hogy a válasz egyértelmúen: NEM.

Korábban említettem az ember szabad akaratát. Ami az én szabad akaratomat illeti, nos szabadságomban áll eldönteni, hogy kire áldozom az energiámat, időmet, pénzemet, legfőképpen a szeretetemet, és én úgy döntöttem, hogy elsősorban a bulldogokra.

Szerencsére vannak ebben a világban olyanok is szép számmal, akik a rászoruló embereken segítenek, mivel szívük, lelkiismeretük erre készteti őket. Minden tiszteletem az övék, azoké az önkénteseké, akik nem mindig várhatnak hálát cserébe önfeláldozó munkájukért, mert az emberi természet már csak ilyen.

Hálátlan kutyával azonban még soha nem találkoztam.