Bizony, lassan búcsút kell vennünk a mi kis mamikánktól, akármennyire is megszerettük őt. Bízunk benne, hogy egy boldog élet vár rá 1000 km-rel távolabb, egy szerető otthon, ahol öreg napjai, évei békességben és kutyához méltóan telnek majd.
Hogy hogyan is telnek az utolsó napok? Nos, vasárnap például a veresegyházi medveotthonban voltunk, az Ébresztő névre keresztelt családi rendezvényen. Voltak szánhúzó kutyák, kommandós kutyák, cerbis kutyák, látogató kutyák, bentlakó macik és farkasok, lovak és pónik, volt erőember, cukor és csokoládé, sétavonatozás, meg ami ilyenkor szokásos. Pocok és Csengő nagyon élvezték a felhajtást, bár a medvék nem különösebben csigázták fel az érdeklődésüket, de a pónikkal például nyelves puszit is váltottak. :)
Ismerkedetek minden kutyussal, akivel csak lehetett, gyerekekkel is, ha a szülők engedték (persze ismét volt egy nagymama, aki a kisunokának előadta, hogy Jujujj! Nézd csak, a kutyus is mérges! Annyira ledöbbentem, hogy elfelejtettem helyreutasítani az elmegyroggyant nagymamát. Pedig máskor mindig megteszem, mert lássuk be, elég sci-finek hangzik, hogy egy kölyök bulldog és egy fogatlan, öreg franci megesznek egy kisgyereket ebédre. De fajtafüggetlenül is baromságnak tartom az emberpalántákba beledrillezni a kutyáktól való rettegést. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy begyűjtsön néhány kutyaharapást élete során az ember. Ráadásul mitől fosztja meg magát azzal, hogy sosem él együtt kutyával!). A macifarm körbesétálása után örömest húztak a kocsi felé a lányok, jelezvén, ennyi élmény egyszerre éppen elég is volt. :)
Hétfőn délelőtt a váci Duna-parton sétáltunk a nagy szélben, Csengő hátracsapta a vitorla füleit, nehogy belekapjon az orkán és elrepítse egy messzi kontinensre. =)
Délután pedig együtt kertészkedtünk itthon, így mamikánk megdöntötte a saját, egyhúzamban kint tartózkodási rekordját, ami eddig 20 perc volt, most viszont több órára rúgott. Olyan jól kifáradt, hogy ma délelőttig aludt egyfolytában.
Ma pedig elkísért a műkörmöshöz, ahol bekuckózott a térdeplőszék térdelő részére és onnan kukucskált kifelé, miközben rá jellemző módon horkantgatott időnként.
Később elvittem egy macskás helyre, hogy bebizonyosodjon, nem szerepelnek a cicvarekok az étlapján, a leendő gazdi megnyugtatására. A két macska ugyan halálra rémült tőle és fújtak, köpködtek, morogtak, meg persze bebújtak az ősszes létező bútor alá és mögé, de Csengőben nem éledt fel a vadászösztön, csak a kíváncsisága, hogy mik ezek a hangoskodó izémicsodák? :D
Még van pár napunk, azokat kiélvezzük és aztán jön a könnyes búcsú, de a szívünkben örökre lesz egy kis ficak, csak neki.
