Ez a nap is eljött - sőt, azóta el is múlt -, el kellett búcsúznunk Csengőtől. Szombat reggel háromnegyed hatra vittem ki a Noéra, hogy 11 másik ebbel neki vágjanak egy új életnek, egy új országban, új család oldalán. Nem csináltunk semmilyen felhajtást, az utolsó pillanatig ugyanúgy teltek a napok, mint máskor, de szombat hajnalban már látszott a Mamin, érzi, hogy valami készül. Izgatottan toporgott, holott máskor 9 előtt felkelni sem volt hajlandó, szaladt a kocsihoz és figyelmesen szemlélődött útközben. Midőn pedig megérkeztünk a Csordakút úti állatotthonhoz, minden fűszálat megszaglászott, alaposan. A kocsi már várta őt is, de az utolsó pillanatig velem maradhatott, sétáltunk, beszélgettünk. Ömlött a nyál a szájából, ami szintén a stressz jele, azt hiszem, akkor érezte meg, hogy el kell mennie.
Én tettem be a szállító boxba, kisebb ellenkezésével dacolva, megkapta kedvenc, sípolós Mike-ját (remélem egy ideig megtartják neki a németek) és közben hol hangosan, hol magamban beszéltem hozzá. Tudjátok, a szokásos butaságokat, hogy Minden rendben lesz, Légy jó mamika, Nem kell félni, Nagyon szeretlek, stb. Nem tudom, mennyit értett meg ezekből, de látszott rajta a kétségbeesés.
Szerencsére Mamit kemény fából faragták és mostanra biztosan kiheverte az utazás sokkját, elkezdett beilleszkedni új környezetébe, új családjába. Nagyon várjuk a híreket róla, remélem ma már kapunk is.
Addig is itt vannak az utolsó fényképeim a kicsi Mamuszról. :)
